„Mindenki a maga szintjén nyomorog.”

Csontváry Kosztka Tivadar – Magányos cédrus 

 

Jellemzően a gyermekkor felkészít az életre. Ott megkapod a „házi feladatot”, amit felnőttkorodban megcsinálsz. A szülőktől gondozóktól kezdve, a generációs mintákon keresztül, az életesemények általi történések, mind hozzájárultak ahhoz, aki ma vagy.

Ha hiszel az előző életekben, akkor magyarázatot kaphatsz arra is, miért születnek gyerekek eleve valamilyen rendellenességgel. Továbbá az előző életekből áthozott, meg nem oldott leckék és el nem sajátított tanítások, szintén megjelennek az egyén kezdeti éveiben. Lehet ez valamilyen emlékeztető életesemény baleset vagy betegség, egyéb körülmény formájában, de lehet egy gondozó képviseletében akár. Ha emlékeznél születésed pillanatában mi az a feladat, amiért jöttél, hiábavaló is lenne, mert a fizikai korlátaid ellehetetlenítenék annak megvalósítását. Az életed előre haladtával bekövetkező események mintegy felrajzolják neked a tiszta rajzlapra az út szegélyeit, hogy tudd, merre haladj. Megmutatja mi az, amivel neked itt dolgod van, mi az amit bevállaltál erre az életre, illetve újra lehetőség nyílik az előzőekben meg nem oldott feladatok megoldására.

Nem érdemes egy-egy dologgal túl sok időt foglalkozni, illetve halogatni, mert az idő megy, és a feladatok feltorlódnak. Nagyon egyszerű példával élve, ha éled a mindennapi életedet, és termelsz közben szemetet, de nem viszed ki a kukát, egy idő után elönti a lakásodat a szemét.

Tekintettel arra, hogy jól szervezett városállamban élünk, ahol ez megoldott mindenki számára, ez a veszély nem fenyeget minket. Az én ismerőseim között legalábbis nincs akinek ez lenne a fő problémája.

Ugyanakkor, ha arra gondolunk, hogy valakinek a munkahelyén vannak restanciái, avagy találkoznia kellene rokonokkal, feladni egy csomagot a postán… Hány ilyen helyzet lehet még? Neked mi jut most eszedbe, amit már régóta meg kellett volna tegyél és nem tetted meg?

Na, és ezek azok a dolgok, amik a tudatos tudatunk felszínén vannak. Ahhoz, hogy ezekkel tisztában legyünk és a restanciákat feldolgozzuk, a feladatainkat megoldjuk, nem szükséges sokat gondolkodni, és felesleges elmennünk egy tisztánlátóhoz vagy jóshoz. Elég, ha logikusan átgondoljuk és összeszedjük pontokba, máris látjuk, tudjuk mit kellene tennünk ahhoz, hogy a feladatokat megoldjuk, a céljainkat elérjük.

Viszont itt két fontos dolog is van! Az egyik az, hogy ezek az említett példák a tudatunk felszínén lévő célok. Na de mi van azokkal a dolgokkal, amik a tudatos szint alatt helyezkednek el? Márpedig az életfeladat, az egyéni küldetésünk nem egy olyan dolog jellemzően, amit a tudatos tudatunkkal és érzékszerveinkkel kifejezetten képesek vagyunk észlelni, hacsak nem a gyermekkortól kezdve annyira erős ez a hívás belülről és olyan külső támogató közegbe került valaki, hogy ezt egészen az elejétől segített kibontakoztatni a családja, tanárai és így tovább.

Maradva a gyakoribb esetnél – fő kérdés: tisztában vagy-e azzal mi a célod? Mik a céljaid rövid és hosszútávon, mi a küldetésed, mi az életfeladatod?

Ha ez megvan, az már fél siker. Ha nincs meg, akkor se csüggedj, csak keresd kitartóan! Persze segítséget kérni ez ügyben sem szégyen.

Na de miért csak részben fél siker?

A válasz roppant egyszerű! Mert még meg is kell oldani, végig is kell vinni ezt a küldetést. A cél az én értelmezésemben nem azért van, hogy kitűzzük, hanem azért, hogy teljesítsük.

Szerinted az könnyű?
Nyilván függ attól is kinek mi a célja, feladata. Nekem mondjuk leküzdeni a gravitációt azt gondolnám lehetetlen, más meg nem így gondolta.

Hogy lehetséges-e a saját feladatodat megoldani?
Van rá bizonyíték, hogy páran már megtették, szóval igen, lehetséges. A saját útja mindenkinek támogatva van a képességeivel és az Univerzum erőivel, ha beleáll a feladatába.

 

Nos, tegyük fel megvan a cél, az életfeladat, a küldetés.

Képes vagy-e megtenni a szükséges lépéseket a célod elérése érdekében?

Mi kell hozzá?

Ugyancsak két fő dolog. Az egyik a tudatos cselekvés. „Tudom mit kell tennem ahhoz, hogy elérjem a célomat.”

Ennek az alapjait gyerekkorban tanuljuk, 2-4 éves korunk között. A közszájon „dackorszaknak” nevezett időszakot (ami egyébként az újraközeledés időszaka) nem veszik túl komolyan sokszor a szülők, ezáltal sok felnőtt emberben él egy sérült belső gyermek. Mindegyik korszak sérülésének látszódnak felnőtt korban a jelei, ugyanis, pont egy olyan korú gyerek viselkedését tükrözi az esetenként szélsőséges magatartás, a környezetében lévők meg csak ámulnak bámulnak, és felteszik magukban a kérdést, hogy „ebbe meg mi ütött”?

Ennek az időszakban szenvedett sérülések következményei lehetnek, hogy egyén képtelen az akaratát érvényre juttatni. Vagy elfojtja magában, belül meg szétveti az ideg és ezáltal akár fizikai betegségeket is kreál magának, vagy ellenkezőleg, képtelen uralkodni az érzésein és elfojtani magában az indulatokat így azok vulkánként törnek ki belőle, a környezete meg „kihal” mellőle.

Na de, ha magam teremtem a valóságomat, és behívok az életembe egy szülőpárt, aki pont így cselekszik velem, akkor abban mi számomra a perverz öröm? Miért teszem ezt? Mi ebben a nyereségem? Mit akarok belőle megtanulni? Milyen erényt akarok elsajátítani?

Az élet faramuci módon legtöbbször paradox csomagolásban tálalja a tanításokat, illetve mintha lélek legtöbbször ezt az utat választaná. Tapasztalataim szerint ritkán találkozni olyan emberekkel, akik támogatáson keresztül tanulják az élet különböző leckéit, erényeit. A többség traumákon és sérüléseken keresztül. És amikor azokat a helyzeteket megoldva, meggyógyítva, felülemelkedve felismeri, hogy mi volt akkor, hogyan változott az élete annak hatására, mik voltak belőle a nyereségek, és miért volt szükség erre a tapasztalásra? Adott esetben mitől óvta meg az élet éveken keresztül vagy milyen erényeket, tudást sajátított el, amit használ a mai napig az életében? Amennyiben a kérdésekre megkapjuk a válaszokat, akkor ott van a lehetőség a változásra. Mindaddig viszont, amíg ezek nincsenek a helyükre téve, addig a régi minta lesz a tudatalatti számára a biztonságos és az újra ismétlődő események sorozatát tapasztalhatjuk életünkben.

Amikor régen hallottam történetet, amiben egy nő arról panaszkodott, hogy a férje már nem szereti, és a kérdésre, hogy mégis miből gondolja ezt, a válasz az volt, hogy „már meg sem ver” – elképedve álltam és nem értettem, hogyan jelenthetné ez bárkinek is a szeretetet? Normális ember az első ilyen adódó alkalomnál futva menekülne – gondoltam én akkor. Majd ahogyan későbbi tanulmányaim és klienseim történetei alapján láttam és egyértelművé vált, hogy ezt bizony a tudatunk, pontosabban a tudatalattink működése teszi lehetővé. Számára az a biztonságos, mert az a megszokott, amit hoz a gyerekkorából.

A csoda akkor történik, amikor ezeket a dolgokat felismerjük, helyretesszük és meggyógyítjuk. Azok a helyzetek, emlékek, események, amik minket már nem szolgálnak, akármit is akartunk belőle megtanulni, van lehetőségünk újratervezni, mást választani, hiszen már a leckét elsajátítottuk, a tapasztalatokat levontuk, azt az erényt magas szintre fejlesztettük magunkban, amit ez a tapasztalás hozott az életünkbe.

Felmerül a kérdés, hogy lehet-e abból nyereség, hogy valakit vernek gyerekkorában?

A válasz talán meghökkentő – számtalan nyereség lehet benne.

Korábban semmi jó dolgot nem tudtam ebből elképzelni, tekintettel arra, hogy engem sosem vertek a szüleim, és én magam sem gondoltam soha, hogy az egy követendő példa a gyereknevelésben.

 

Na de hogy a lélek mit gondol erről, egy teljesen másik aspektusból, az már egy egészen más kérdés.

Csak egy a lehetőségek közül: tekintsünk úgy egy nehéz gyermekkorát végigszenvedő egyén életútjára, mintha azt egy katonai kiképzéshez hasonlítanánk. Ahogyan a katonák is komoly felkészítést és kiképzést kapnak (nem arra a hat hónap értelmetlen szívatásra gondolok, amit nekem a saját életemben végül sikerült elsinkófálnom, tekintettel arra, hogy addig tanultam tovább, amíg eltörölték a kötelező sorozást) azért, hogy képesek legyenek helytállni éles helyzetben és megvédeni a hazát. Ilyformán értelmet nyerhet még a legnagyobb szenvedés is, ha összekötjük a pontokat, mi honnan és hova vezetett.

 

Ezzel vissza is tértem az írás közepéhez. Ha figyelmesen olvastál, akkor emlékszel, azt írtam, két fő dolog szükséges ahhoz, hogy elérd a célodat.

A másik fontos tényező, a limitáló hiedelmek és érzések, a kudarctól való félelmek és sok esetben még markánsabban jelenlévő – sikertől való félelmek feloldása a kulcs!

Sajnos vagy nem sajnos, de amíg ezek a tényezők a tudatalattiban a komfortzónát adják, addig az mindent el is fog követni, hogy ez így is maradjon. A tudatos tudatunkkal tudatos szinten hatni a tudatalattira nagyjából olyan hatásfokkal tudunk, mint amennyire egy hajó képes hatni az óceánra.

Persze ahol feladat van, ott erő is van, na meg eszköz. Ennél fogva, amennyiben kaput nyitunk a tudatalatti „adatbázisához” és közvetlen hozzáférésben változtatunk meg tényezőket, mintegy újraírva a régi programokat, akkor bizony csodálatos változásoknak lehetünk tanúi.

Van, amikor ez szinte nem vesz több időt és energiát igénybe, mint egy kapcsolót átkattintani, többségében azonban viszont egy elhivatott és szisztematikus munkára van szükség, ha azt akarjuk, hogy valódi mély átfogó és tartós megoldás szülessen.

Hogy megéri-e?

Feltétlen.

 

Ha tetszett a cikk, kérlek, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

Ha szeretnél többet megtudni magadról, működésedről vagy éppen arról milyen irányba haladsz vagy merre kellene haladnod tovább, illetőleg, ha már az irány is megvan, de azt érzed, hogy az utad akadályokkal tarkított és szeretnél gyorsabban haladni, akkor a választás szabadsága a tiéd!

Konzultációra való bejelentkezéshez hívj vagy írj!

+3670-605-7555 vagy info@spiritualcoach.hu

 

További információ:

http://www.spiritualcoach.hu/