A félelem megteremti tárgyát. ?
Ez a kialakult helyzet tényleg olyan méreteket ölt, hogy ha valaki akart volna, mostanra az sem tud elmenni mellette. A láncreakció beindult és senki nem tudja megmondani mikor lesz vége. Leginkább azt sem tudja senki megmondani mi vethetne ennek véget.
Annyi kérdést vet fel és megannyi tényre hívja fel a figyelmünket, ha egy kicsit más szempontból nézzük a történéseket.
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Ebben az esetben elég egyértelműnek tűnik a válasz. Jön egy vírus, ami globális méreteket ölt, és hatására pánikhelyzet alakul ki, mely azt eredményezi, hogy… – nem folytatom, mert szerintem mindenki jobban képben van a média által, mint én – hogyan térdel le a termelés, tárja szét tehetetlenül karját az egészségügy, raktároznak be mindennapi fogyasztási cikkeket az emberek, zárják be kapuikat átmenetileg, tartósan, esetleg örökre cégek és intézmények – kisebbek, nagyobbak egyaránt.
Az életünket előrefelé éljük és visszafelé értjük meg. Innen nézve feltehetően bekerül majd a történelemkönyvekbe és reméljük az utókornak már csak egy tétel lesz az érettségin. De mi most vagyunk benne, és ez így vagy úgy, de mindenkit érint.
Mit tehetünk? De most komolyan? Mit tehetünk, ha azt mondjuk most nem tudjuk megrántani a vállunkat laza egyszerűséggel: “nem az én bajom, majd akinek dolga van vele, megoldja”. Na persze mi sosem mondanánk ilyet, sőt még csak eszünkbe sem jutna! Csak éppen csináljuk. Például amikor esőerdőt irtunk, ózonkárosító termékeket használunk, soha le nem bomló anyagokba csomagoljuk a mindennapi háztartási cikkeinket, elbontunk egy hegyet, hogy kinyerjük a kövek erezetéből az aranyat, és még folytathatnám a sort.
Ja! Miket beszélek? Hiszen dehogy, mi ilyet nem teszünk! Mások talán, de mi nem. Soha!
Pedig a válasz: de igen. Mert az is elég, ha használjuk ezeket a termékeket – így hallgatólagosan beleegyezünk abba, amivel egyébként nem értünk egyet.
Vagyis akárhonnan is nézzük, a globális méretű eseményekhez mi magunk járulunk hozzá egyesével. Ennek okán változás is csak innen indulhat – az egyénektől.
Bár érdekes tényeket hoz magával ez a helyzet, és nagy változásokat elindított már önmagában is a folyamat, azáltal, hogy az emberiségnek csupán töredék százaléka hozott néhány döntést, amely önmagában globális méreteket ölt. Például ahogy Kínában leállt a termelés, minek következtében kitisztult a levegő.
Ennek kapcsán viszont felmerülnek további kérdések is: Valóban szükségünk van ennyi termékre? Miért vásárolunk ennyit? Mit akarunk vele pótolni? – Ezek csak költői kérdések, meghagyom másnak ezen témákról való filozofálást.
De mégis? Hogy kerülhettünk ekkora slamasztikába eleve, ha az orvostudomány és a gyógyszeripar olyan fejlődésen ment keresztül az elmúlt 150 évben, hogy már beteg embernek nem lenne szabad lennie?
Ezekre mind egyszerű a válasz. Fordítva ülünk a lovon. Nem áldozatai vagyunk az eseményeknek, hanem mi magunk hoztuk azokat létre. És nem csak azáltal, hogy lehajtottuk fejünket, mint barmok az igába, hanem főként a megfigyeléseink és a generált félelmeink által.
A gondolatok, kimondott szavak, leírt mondatok teremtő erejéről sokat hallani, de nem veszünk tudomást róla. Homokba dugjuk a fejünket és annak hiszünk, amit elénk vetítenek. Pedig a heves és/vagy mély érzelmekkel átitatott hosszan tartó figyelem kenterbe veri az összes fent említett teremtő energiát. Ha sokan teszik ezt, annak energiája összeadódik – valójában hatványozódik.
Biztos neked is van hasonló élményed, mint nekem, amikor magadat tudtad beparáztatni vagy éppenséggel más tette ezt veled – akár csak poénból.
Emlékszem egy esetre, mikor gyerekkoromban Balatonon a két ház közötti szőlősoron átmentem éjszaka és jött egy sötét gondolat azon a sötét éjszakán, a sötét úton… – nem volt egy hosszú távolság (bár gyerekként minden hatalmasabbnak tűnik, olykor rácsodálkozom egy-egy kis kori emlékemre, például egy kis létszámú társasház milyen hatalmasnak tűnt nekem anno) – de örök nyomot hagyott az elmémben.
A régi utcai kandeláberek fénye nem ért fel a kert felső részébe, a házból sem szűrődött ki fény, és aznap éjjel a Hold sem világított. Nyugodtan elindultam a házunk felé az úton amelyet ismertem, mint a tenyeremet, hiszen már számtalanszor jártam rajta. Először csak úgy tréfából, a magam szórakoztatása végett elkezdtem gondolkodni: mi lenne, ha lenne itt valami a sötétben? Bármi lehet, hiszen tök sötét van, nem látok semmit. És mi van, ha valaki itt áll a szőlőben, ami nem a madárijesztő, hanem valaki, aki rossz szándékú. Mit tenne velem? Mit akar ez tőlem?? – a szórakozásból a másodperc törtrésze alatt vált nagyon is valóságossá az érzés számomra. Olyan páni rettegés lett úrrá rajtam egy pillanat alatt, hogy az út további részét úgy tettem meg szaladva, zihálva, mintha az életem múlott volna rajta. És konkrétan azt is gondoltam és éreztem, hogy az életem múlik rajta.
A valóságban persze azon a kevesebb, mint 50 méteres szakaszon nem volt semmi és senki, hiszen ez egy nagyon barátságos és biztonságos, gyermekbarát üdülőrész Balatonszárszón, ahol soha semmi atrocitás nem ér senkit. Békeszerető, nyugodt emberek élnek ott, nyaranként a pihenni vágyó magyarokkal és az akkortájt jellemző rengeteg német turistával kiegészülve.
Mégis, évekkel később is, napközben, a legnagyobb nyugalom közepette volt, hogy eszembe jutott, mikor azon az úton mentem, hogy mi történt és mit idéztem elő magamnak, egyedül. Sőt képes voltam átérezni akaratlanul is (ha nem is ugyanannyira intenzíven) azt a félelmet, amit akkor azon a csendes és békés nyári éjszakán éreztem.
Visszatérve az eredeti témához:
A rezgések mérhetők. Egy érzelemnek is meg lehet mérni a rezgését, sőt, még egy vírusnak is. A halálfélelemnek a legalacsonyabb a rezgése az összes érzés közül. Aki fél, az megijed a saját árnyékától is, amely egy öngerjesztő folyamattá válik. Így aztán terjed a pánik és akár globális méreteket is ölthet.
És hát milyen rezgéstartományban lesznek a vírusok? Bizony, nagyon alacsony szinten, azonosan a félelmekkel.
Mi történt/történik most? Volt ilyen vírus eddig is. El voltunk velük. Nem okozott különösebb problémát. Néha valaki elkapta, aztán vagy meggyógyult belőle vagy nem. Egyéni tragédiák mindennaposak, és sajnos bárki családjában előfordulhatnak betegség által vagy egyéb esemény következtében.
Ami viszont most van… Saját életemben eddig csak filmekben láttam olyat, hogy globális méreteket öltsön egy járvány terjedése – bár ott is inkább arról volt szó, hogy ennek lehetősége megvan, de végül mindig úgy alakult hollywoodi sztorikban, hogy a hatalmasok megoldották és a vészriadó lefújva.
Viszont gazdasági válság valóban volt. Az azért odaszúrt mindenkinek. Globális szinten. Még ma is érzem a hatását a bőrömön, hiszen alig múlt el pár év mióta helyreállt a gazdaság. És abban az egy-két évben is állandóan hallottam a felröppenő híreket vagy filozofálásokat, hogy jön az újabb válság. És ha nem erről szóltak a hírek, akkor volt itt minden, mitől lehet félni – háború, népvándorlás, romló egészségügyi helyzet, globális felmelegedés, az óceánok szennyezése és élővilágának pusztulása, stb.
Próbálj meg ne arra haladni, amerre nézel – nem nagyon fog menni. Amikor a kritikus tömeg azt nézi félelemmel telve, hogy a vesztünkbe rohanunk, akkor törvényszerűen afelé fogunk haladni.
Hogy mitől féltek jobban az emberek – Újabb válságtól? Vagy ha így folytatjuk, elpusztítjuk a saját életterünket, ezáltal saját magunkat…? Fogalmam sincs. Most mind a kettőnek a lehetősége erőteljesen jelen van.
Egy dolog viszont biztos – ami most történik az egy jelzés.
Nem arra felhívás, hogy még jobban féljünk és mint a hatalmas víztömeget visszatartó gáton megjelenő repedéseket és lyukakat tömjük be,, ahogyan eddig próbáltuk sikertelenül.
Arra jelzés, hogy végre valóban ráébredjünk, hogy ami történik az nem ellenünk, hanem csakis értünk van. Muszáj lesz egyénileg, ezáltal globálisan szemléletet váltani vagy tényleg kinyírjuk magunkat.
Ha kérdésed volna, megtalálsz.
Bejelentkezés: facebook messengeren
vagy emailen: info@spiritualcoach.hu
vagy telefonon: +3670-605-7555