Megmagyarázhatatlan, az ember körülményei nem feltétlen indokolják a mély, lehangolt érzéseit. Kifejezetten rossz hatással van önmagára és a környezetére egyaránt. Senki nem kíván egy depressziós ember társaságában lenni, maximum egy másik depressziós. Mert ugye ketten szenvedni csak jobb, mint egyedül. És ketten vagy akár többen együtt, egymás sebeit nyalogatva vagy éppen egymás problémáira licitálva lehet aztán lefele menni az örvénybe, ha az ember egyedül nem tudná elég mélyre vinni magát.

(Nem akarok cinikus és ironikus lenni és nem is a pszichózishoz köthető vagy egyéb klinikai esetekre gondolok, miközben ezeket a sorokat írom.)

Vannak persze ennek a rossz hangulat megoldására módszerek. A gyógyszergyártó cégek remek készítményeket állítanak elő a kialakult helyzet orvoslására. Ez a legjobb, amit tehetünk. Vagy mégsem? Miért? Mi vele a gond? Olyan okos emberek találják ki, készítik el és adják nekünk, akkor mi a probléma?

Gyógyszerfüggőség?

De hát az jó!

Mármint a gyógyszeriparnak.

A kliensnek is jó, mert nem kell szembenéznie élethelyzetével, nem kell megoldásokat találnia és cselekednie. Mindent lehet úgy csinálni tovább, mint eddig, anélkül, hogy ez a fránya rosszkedv zavarná, egy kis hangulatjavító, az majd minden megold.

Persze ide sorolhatnánk az alkohol és drogfüggőséget vagy az egyéb szenvedélybetegségeket is, pótcselekvéseket, amelyek segítik elkendőzni a megoldásra váró feladatokat.

A depresszió azért csúf egy dolog, mert nincs mögötte igazán semmi konkrét. Nem mondhatjuk, hogy konkrétan tudjuk az okát, illetve hogy az az ok indokolná azt az állapotot, amitől az egyén baromira tud szenvedni.

Voltál már úgy, hogy reggel felébredtél és azt érezted: „Nem, elég volt! Befejeztem!”?

Aztán csak marad a csönd és a magány. Majd nagy nehezen elindul mégis valahogy a nap.

Vannak ennek fokozatai nyilván, de ugye ilyenkor szokott lenni, hogy sikerül belepörögni egy egyre lefele húzó örvénybe, és végül ott köt ki az ember, amit feljebb vázoltam.

Mi lehet ilyenkor a megoldás?

Ami eltereli a figyelmet, az ugye nem igazán vezet eredményre.

Lehet várni, elmélyedni benne, elmerülni a mocsarában, amíg fel nem oldódik magától egészen. Eközben elmúlik az idő, a lehetőség, megy minden a bánattal együtt. És akkor vége, mert már túl sok ilyen volt és még mindig itt tartunk. Akkor hol van a remény, hogy ez egyszer még megváltozik ebben az … életben??

Lehet erről beszélni órákon vagy napokon, heteken át, tele lehet írni oldalakat, meg könyveket ezzel a fájdalommal, hogy nekem milyen sz@r, de hova vezet? Mi lesz tőle jobb? Semmi. Elmegy, majd visszajön. Ez az egyik választás.

Ok, de akkor viszont mi segít?

A csesztetés? „Légy pozitív!”? Aligha. Ha az ember nagyon a béka segge alatt van, akkor a kívülről jövő hurrá optimizmus pont annyi érzelmet fog kiváltani belőle, mint nézni ahogy a festék megszárad a padon.

Van azonban egy megoldás, ami képes kirángatni az embert a legbelsőbb, legsötétebb démonai közül is, és ez az erő nem máshol rejtőzik, mint önmagunkon belül. Belső motiváció, belső hajtóerő. Ha sikerül áthatolni a félelmen fájdalmon szomorúságon szégyenen, elérni és feloldani az akadályokat, a visszahúzó erőket, akkor valami egészen elképesztő dolognak lehetünk tanúi.

Mint egy hirtelen kitörő vulkán, olyan erővel és lendülettel képes az ember saját maga erejéből a lábára állni, elindulni haladni, sőt futni is.

Hogyan lehetséges ez? Hát a coaching intervenciós eszközökkel és a ThetaHealing technika alkalmazásával már nem egy, nem kettő ilyen csodás folyamatot sikerült végigkísérnem.

Ezek az eszközök és technikák segítenek a félelmek mögé nézni és megtalálni mi az, ami ott rejtőzik. Napvilágra kerülnek olyan dolgok, amiket elfedett a fájdalom, a félelem, és ott megtaláljuk a mumust.

Olyan, mint a sötét szoba. Nem merünk benyitni, mert sötét van odabent. Félünk tőle. Vagy azért, mert már voltunk sötét szobában és ott ért minket egy trauma vagy azért mert még nem voltunk és félünk az ismeretlentől.

Ezeket a traumákat gyerekkorunkban szedjük össze, saját tapasztalatainkból, hozzuk a szülői, meg generációs mintákat, hat ránk a környezetünk és egy csomó minden más is még, mi meg szivacs módjára szívjuk magunkba az információkat, hiedelmeket.

A sötét szoba hasonlatnál maradva, míg gyerekként nem értük el a villanykapcsolót, addig most már nem okozna nehézséget felkattintani a kapcsolót. Mégis sok esetben képes visszatartani az a vélt vagy valós emlék. Pedig ahhoz, hogy egy szempillantás alatt legyen ott fény, nem szükséges se nagy tudomány, se nagy erőfeszítés, éppen csak egy mozdulat. Na de ha a félelmeink visszatartanak, akkor mind hiába való. Soha nem nyitunk be azon az ajtón és nem fog kiderülni mi van ott. Mert azt egyébként most már tudjuk, hogy a sötétség valójában nem is létezik. Az csak valaminek a hiánya. Történetesen a fény hiánya. Amint fény, kúszik be a sötét szobába, azon nyomban illan el a sötétség, mintha soha nem is létezett volna.

Ennyi a történet a sötét démonainkkal is. Addig uralkodnak rajtunk a sötét szobákban, amíg fény nem vetül rájuk.

Szóval, van itt ez a fránya félelem (persze lehet más visszatartó érzelem is). Mit lehet vele tenni?

Legjellemzőbb kérdés: „Miért félsz?” Ha valaki még azt is hozzá teszi: „Nincs ott semmi rossz, menjél nyugodtan!” –  Hát basszus, ez biztos, hogy nem segít. A félelem az, ami leblokkol, nem enged haladni. A miért kérdésre az ember általában nem tudja a választ. Ha tudná, már valószínűleg megoldotta volna. Ha esetleg tudja is mi tartja vissza, akkor is erősebb a negatív visszatartó erő, mint az eredmény utáni vágy, különben megint csak nem lenne aktualitása a dolognak.

Ráadásul a „miért” kérdésekkel csak elkezdi az ember bepörgetni magát (végeláthatatlan okfejtésbe lehet kezdeni) és semmivel nem jut előrébb a megoldáshoz.

Akkor mégis mi volna a megoldás? – lehetne a jogos kérdés?

Ez persze helyzetfüggő. Nincs receptszerű megoldás erre, legalábbis én nem tudok. Van amikor elbeszélgetünk a problémádról, és pár „keresztkérdést” követően rájössz a megoldásra, máskor meg haladunk mélyebbre, belemegyünk mélyen az érzelmekbe, a tudatalatti mélyebb rétegeire nézünk rá és megtaláljuk az eredeti probléma gyökerét. Ott a ThetaHealing technika alkalmazásával megértjük és semlegesítjük a traumát és rálátunk ráadásul arra is, hogy milyen előnyeid származtak abból az eseményből, ami akkor ért. Ezeket különválasztva a traumától pozitív érzésekkel együtt letöltjük a számodra.

Aztán ugye a coaching folyamat további lényeges eleme, hogy felszínre hozzuk valójában mire vágysz és mi áll annak útjában, hogy elérd. A vakfoltjaid kitisztázásával, és a megoldásod megtalálásával ráébredsz, hogy basszus, az amit tenned kell roppant egyszerű, és már alig várod, hogy cselekedhess!

Ilyenkor bizsereg az egész tested, a fejed búbjától a lábujjad végéig, hogy végre csinálhasd már azt a dolgot, amit előtte egyszerűen a pokolba kívántál és tudomást sem akartál venni róla, halogattad a végtelenségig, és ha bele is kezdtél, akkor is nagyon nyögvenyelősen haladgattál vele.

Ezt pontosan tudom milyen, mert én a halogatások nagymestere voltam. Hihetetlen az az erő, ami belül ébred fel ilyenkor, az ember azt érzi eltolja a hegyet is!!

Ez tehát a cooaching lényege, legalábbis az én szemszögemből. És ez … jó, imádom!

Nagyon hálás vagyok az égieknek, hogy összehoztak engem ezzel a technikával! Adott hozzá minden feltétel, tudás, tapasztalat és a segítő technikák. Mintha egy karácsonyfa tetejére feltenném a csúcsdíszt! 😀

 

Ha téged is érdekel, kíváncsi vagy rá hogyan is tudjuk mindezt elérni a te esetedben, keress bátran!

Ha szeretnél bejelentkezni hozzám egyéni coachingra, írj egy emailt az info@spiritualcoach.hu címre
röviden leírva a témádat, amivel dolgozni szeretnél vagy hívj a +3670-6057-555-ös telefonszámon.

Annyit mondhatok, hogy jó lesz, nagyon élvezni fogod a folyamatot, és nagyobb eredményeket fogsz elérni, mint gondolnád, és sokkal nagyobbakat, mint azt egyedül tetted volna!!! Ezt garantálom, az „L” csomag esetén pénz visszafizetést is vállalok rá.

Mit szólsz hozzá? Belevágsz? Vagy még nyammogsz egy kicsit a problémádon ülve?

Megosztom
Share on Facebook
Facebook